Dr. Holly László búcsúztatásán elhangzott gyászbeszédek
Tápiószele, 2015. augusztus 27.
Dr. Szabó Tibor, tudományos kutató, a Növényi Génbank Tanács gyümölcs szakági munkabizottságának vezetője, az Öko-forrás Alapítvány kurátora
Mint derült égből a villámcsapás, úgy érkezett a szomorú hír: Dr. Holly László 2015. augusztus 8.-án csendesen elhunyt. Mindannyiunkat megdöbbentett a hír.
Azóta eltelt több, mint három hét, de a döbbenet nem múlt el. Sőt egy nagy űr keletkezett, mely egyre mélyül.
Eltávozott az az ember, aki egész életét a növényi sokféleség (biodiverzitás) megmentésének, megőrzésének szentelte. Akitől megtanulhattuk az élővilág szeretetét, tiszteletét.
Elvégzett iskolái mind ezt a célt szolgálták. A Felsőfokú Növényvédelmi Szaktechnikumban megtanulta a növények betegségeit, az ellenük való védekezést. A Kertészeti Egyetemen megtanulta a növények ismeretét, termesztéstechnológiájukat. 1974-ben a debreceni Agrártudományi Egyetem Növénytani Tanszékén a növénytan nagy ismerőjénél Mándy György professzor úrnál doktori címet szerzett. Vizsgálta a vöröshere egyik legjelentősebb kórokozójának fejlődési és szaporodási biológiáját. Majd részt vett a birminghami egyetemen posztgraduális képzésen, ahol Msc. fokozatot szerzett a kultúrnövény genetikai erőforrások megőrzése és hasznosítása témakörben.
Tevékenységét az Országos Agrobotanikai Intézetnél kezdte 1964-ben, és a Növényi Diverzitás Központ igazgatójaként ment nyugdíjba 2012-ben. Egy ötéves időszakot kivéve mindvégig ugyanannál az intézetnél, illetve jogutódjainál dogozott különböző beosztásokban.
1985 és 1990 között a Világbank mellett működő, a száraz területek mezőgazdasági kutatási kérdéseivel foglalkozó ICARDA Genetikai Erőforrások programjánál Szíriában, Aleppoban végzett tudományos kutatómunkát, hol fő feladata a kialakítás alatt álló génbankrészleg anyag és információ áramlási rendszerének kialakítása, pillangós takarmánynövények és maghüvelyesek gyűjteményeinek fejlesztése, vizsgálata és megőrzése és ezek hasznosításában való közreműködés, valamint a nemesítési alapanyagokkal kapcsolatos együttműködés koordinálása volt.
1991-től az Országos Génbank K+F Kollégium elnöki tisztjét látta el. Feladata volt a hazai kultúrnövények génmegőrzési tevékenységek szakmai koordinációja. Tagja volt az IPGRI európai együttműködési program irányítótestületének, ellátta hazánk nemzeti koordinátori teendőit is. Hosszú időn keresztül a Génbank Tanács titkára volt, majd 2010-től elnöke.
A Pannon Magbank projektben úttörő munkát végzett a hazai kultúrnövény és vadfajok géntartalékainak feltárása és megőrzése érdekében. Munkatársaival együtt kidolgozta a hazai szántóföldi- és zöldségnövény génbank fejlesztési tervét, mely alapjául szolgált a későbbi fejlesztéseknek.
Széleskörű tudományos munkásságát a magyar és angol nyelven megjelent 184 publikáció, a tudományos tanácskozásokon való nagyszámú részvétel, külföldi szakfolyóirat szerkesztőbizottsági tagsága, a kultúrnövény génforrásokkal kapcsolatos egyetemi oktatásért kapott címzetes egyetemi docensi címe is bizonyítja.
Az itt felsoroltak munkásságának csak a legfontosabb állomásai voltak.
Vezetése alatt a tápiószelei génbank agrobotanikai állomásokon majd kiskertes felszaporítási hálózaton keresztül törekedett a tájfajták eredeti, izoklimatikus körülmények közötti felszaporítására, fenntartására. A magkérők körében a kiskertes gazdák, biotermelők mellett megjelentek az önkormányzatok, oktatási intézmények és a civil szervezetek, közösségi magbankok, összefogások is. Az on‐farm fenntartás támogatásával bemutatókertek, oktatókertek, iskolakertek jöttek létre, ami elősegítette a földművelésbe már nem beleszületett generációk kertműveléssel, hagyományos termesztési rendszerekkel, tájfajták fenntartásával kapcsolatos tudásának elterjesztését, a tájfajták újbóli használatbavételét és aktív hasznosítását.
Munkássága elismeréseként a Vidékfejlesztési Minisztériumtól Újhelyi Imre díjat kapott, majd 2008-ban a Köztársaság Érdemrend Lovagkeresztjével tüntették ki. 2009-ben Tápiószele város díszpolgárává választották, és még abban az évben Regionális Príma-díjas lett. Továbbá 2009-ben a Magyar Szabadalmi Hivataltól Millenniumi díjat kapott a vezetése alatt álló Intézet.
2015-ben Jánossy Andor-díjjal tüntették ki. A döntés a díjat adományozó Öko-forrás Alapítvány májusi kuratóriumi ülésén, kurátortársainak egybehangzó szavazata alapján született meg. Nem tudhattuk, hogy az őszre tervezett hivatalos díjátadáson nem vehet már részt.
Mint az Öko-forrás Alapítvány kurátora ötleteivel, tanácsaival, előadásaival nagyban hozzájárult az Alapítvány támogatótagságának bővüléséhez, szakmai felkészültségük gyarapításához.
A szántóföldi és a zöldségnövények volt az élete. E mellett nagyon szerette a dísznövényeket, különösen a virágzó, tavaszi hagymásokat, a nyár virágai közül pedig a rózsák voltak a kedvencei. Hobbijának viszont a szőlő és gyümölcsfélékkel való foglalkozást választotta. Kis traktorával vigyázva gondozta maga telepítette szőlőtőkéit, gyümölcsfáit, próbálta megtanulni termesztésük fortélyait.
Nyugdíjasként is töretlen munkakedvvel dolgozott. Jelenléte mindnyájunknak örömet szerzett. A legutóbbi tápiószentmártoni találkozásunkkor a kuratórium tagjai örömmel beszélgettek vele, derűs, vidám életszemlélete miránk is átragadt és fényessé tette a napjainkat. Őszinte tiszteletet érzett a Természet iránt, mert minden élőlény gazdagabbá teszi életünket, vigyáznunk kell rájuk, meg kell tanulnunk együtt élni velük. Röviden ez volt az életfilozófiája.
Úgy ismertük, hogy szerette az életet, megtalálta benne saját örömeit is.Nem szeretett panaszkodni, nem vágyott nagyra, harmóniára törekedett, amit meg is valósított.
Természetes, szívből jövő közvetlensége, segíteni akarása, a természet tisztelete, munkabírása mindannyiunknak példakép lehet.
Amilyen szerényen élt, olyan csendben ment el, de a hátrahagyott nagy űr, az megmaradt. Tartalmas életútja megnyugtathat bennünket, örömmel gondolhatunk Rá, tudunk mire emlékezni.
Dr. Jánossy András, Dr. Jánossy Andor, az Országos Agrobotanikai Intézet, a tápiószelei génbank alapítójának fia
Tisztelt Gyászolók! Engedjék meg, hogy a tápiószelei génbankot alapító Jánossy Andor családja nevében én is megosszak néhány gondolatot Önökkel.
Lacit sajnos csak felületesen ismerhettem – amikor Ő elkezdett Szelén dolgozni, én Németországban tanultam és dolgoztam –, így ritkán találkozhattunk. Annyit tudtam Róla, hogy Édesapánk egyik tehetséges és nagyon szorgalmas fiatal munkatársa. Édesapánk két nevet említett többször, ahol intenzív mester-tanítvány kapcsolatra lehetett következtetni.
Az egyik Laci volt.
Amikor tudomásunkra jutott, hogy Ő lesz az idei Jánossy Andor-díj kitüntetettje, nagyon örültünk, hiszen így igazán méltó kezekbe kerülhet ez a díj. De az örömbe hamar bánat vegyült, amikor megtudtuk, hogy a díjátadón Ő sajnos már nem vehet részt.
Mi is hálásak vagyunk és ezen a helyen is köszönetet mondunk Neki, hogy nem hagyta veszni Édesapánk – a növénynemesítés melletti – fő művét, a Génbankot, ezt a nemzeti kincset. Köszönjük Neki, hogy mindenkor rendületlen hittel, konok küldetéstudattal és állhatatos munkával küzdött érte. Köszönjük Neki, hogy a rengeteg bizonytalanság, érdektelenség, átalakítási kényszer, hányattatás, pénztelenség, irigység és ellenérdek ellenében megőrizte azt a jövő generációk számára.
Isten Veled, drága Laci, nyugodjál békében!
Dr. Gyulai Ferenc egyetemi tanár, az MTA doktora
Emlékezés Holly Lászlóra, a tanárra
Tisztelt gyászoló Család, Kollégák és Jelenlévők! Megrendülten állok itt, Holly László búcsúztatásán. Minket majd húszéves kapcsolat fűz egymáshoz. Hálát adok a sornak, hogy megismerhettelek, mint munkahelyi vezető, kutatótárs, kolléga, barát.
Nehéz most szavakat találni, és mindazokat a jókat felsorolni, amik Hozzád fűződnek. Jobb is, ha ezt megteszik mások. Ő sohasem szerette, ha róla beszélnek, méltatják szakmai és emberi kiválóságát. Ilyenkor csendes szóval, de mindig leintett, és hamar másra terelte a szót. Hogy most mégis ezt teszem, bár visszafogottan, hogy emlékét ne sértsem, annak az az oka, hogy kevesek által ismert oldaláról szeretnék beszélni: Holly Lászlóról, a tanárról.
Holly László címzetes egyetemi docens öt éven át tanított nálunk, a gödöllői Szent István Egyetem Környezet és Tájgazdálkodási Intézetében. Hivatalosan pedig mint a Kihelyezett Génmegőrzési és Nemesítési Tanszék Kultúrnövény Szekciójának vezetője segítette Intézetünket oktatási és kutatási tevékenységében. Konkrétan pedig tanította és nevelte a Természetvédelmi mérnöki szak alap és mesterképzésének hallgatóit. Legalább ennyit foglalkozott a Környezetgazdálkodási agrármérnök szakunk hallgatóival is. Az általa gondozott Kultúrnövények génmegőrzése című tárgy mellett számos nappali és levelezős hallgatónk töltötte a tápiószelei intézetben nyári gyakorlatát, írt tudományos diákköri dolgozatot, készítette el szak- és diplomadolgozatát. Intézetünkhöz ezen felül is szoros szálak fűzték. Mindig ünnepnap volt az, amikor ellátogatott hozzánk, és ha csak rövid időre is, de leült velünk beszélgetni. Nem is tudnám megmondani, hogy hány alkalommal fogadott Tápiószelén teli busszal érkezett gödöllői hallgatókat, hogy bevezesse őket a génmegőrzés gyakorlati fogásaiba.
Ilyenkor elfelejtkezett a külvilág gondjairól, és csak velük foglalkozott. Pedig bizony azok nem egyszer ott tornyosultak az általa vezetett Intézet és saját feje fölött is. Ezek és intézetünk gondjai-bajai, és az azok megoldására tett erőfeszítések közel vittek egymáshoz. Ki tudná megmondani, hány megbeszéléssel, tervezéssel, aggodalommal és a jövő mérlegelésével eltöltött nap múlt el így? És van ami sikerült, és van ami nem. A munkakapcsolatból mindenesetre előbb-utóbb barátságok szövődtek.
Emlékszem mennyire örült, és milyen nagy lelkesedéssel vetette bele magát az oktatásba. Nyugdíjas évei nyugalmasabban is telhettek volna. De őt ez nem érdekelte, mert elhivatott ember volt. Mindig is nagy súlyt helyezett a fiatalabb generáció nevelésére. Hallgatóink tisztelték és szerették. Még a vizsgától sem féltek. Előadásaira mindig alaposan felkészült. Pedig nem volt könnyű dolga. Ilyen tárgyat még sehol nem oktattak. Az ő szakismeretére, tapasztalatára, előadói képességére volt hozzá szükség. Oktatott és nevelt. Mindezt egyéniségéből áradóan lebilincselően tette. Órái nemcsak tartalmasok, de érdekesek is voltak. Ezeken nemcsak a génmegőrzés lényegét mutatta be, de legalább ennyire a mögötte álló szervezetet és ott dolgozó elhivatott szakemberek szakmaszeretetét is. Számos alkalommal hívott és hozott magával génbanki munkatársakat. Holott a blokkosított, azaz a kéthetenkénti hat óra, bizony mind neki, mind a hallgatóságnak megterhelő volt. Egyszer késő délután benyitottam az előadóterembe, mert szokatlan csend volt, és azt hittem már mindenki elment. Csak Holly László halk szavát hallottam, és mindenki feszülten figyelt. Szerencsére előadásait magnófelvétel őrzi.
Fiataloktól ritkán idézünk, mert életkoruktól távolállónak tartjuk a bölcs gondolatokat. Jóllehet, ha meggondolom, jobban oda kellene rájuk figyelnünk, mert érzelmeik még sokkal őszintébbek. Amikor közöltem velük volt tanáruk halálhírét, az egyik volt hallgatója rövid ideig maga elé nézett, majd azt mondta: “lassan elmennek a legnagyobbak”.
Mi rendkívül sokat beszélgettünk és nemcsak szakmai dolgokról. Vallási dolgokról sajnos nem. Pedig gondolatai mélyén ott voltak Assisi Szent Ferenc tanai. Tudatosan, vagy sem, megmondani már nem tudom, de Laci a Szent Ferenc szerzetes által megalkotott embereszmény követője volt: a szelíd, a világgal és önmagával harmóniában élő emberé.
Holly László a szó legigazibb értelmében természetvédő volt. Szent Ferenchez hasonlóan vallotta, hogy a természet megőrzése és szeretete az ember legfőbb küldetése ezen a Földön és nem másodlagos, haszonelvű parancsolat. Ezt a holisztikus természetfelfogást, azaz a minket körülvevő világ együttes, összefüggő megtapasztalását és átélését nehéz lefordítani az analitikus módszerrel dolgozó tudományterületekre és az azokra épülő tantárgyak nyelvére. Csak egészen kis gyermekekben és idős tudósok bölcseletében találjuk meg azután, hogy a részletek megismerésével eltöltött élet után ismét visszatérnek az egészhez. Ez olyan természetélmény, amit leginkább a környezettudatos magatartás, a környezetért felelős életvitel, a személyes és közös felelősségtudat és a hagyományok védelme jellemez és ír le.
Hányszor említette szarkasztikusan, hogy az ortodox természetvédők legnagyobb bánata, hogy ember is él a földön, ha nem lenne, akkor válna a természetvédelem teljessé. Ő nem így gondolkodott. Számára az ember is része a természetnek. Ezért volt ő a génmegőrzés élharcosa. Ily módon védte a természetet és benne az embert.
Assisi Szent Ferenc Naphimnuszának soraival búcsúzom Tőled, Laci:
“Áldjon, Uram, téged Földanya nénénk,
Ki minket hord és enni ad,
És mindennemű gyümölcsöt terem, füveket és színes virágokat.”
Dr. Hock Zsófia, a NÖDIK korábbi igazgatóhelyettese
Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet. Boldogok a tiszta szívűek, mert ők meglátják Istent. Boldogok a békeszerzők, mert őket Isten fiainak fogják hívni… (Mt,5)
Szeretet. Bölcsesség. Hit. Emberség. Ezek a szavak jutnak először eszembe, amikor Lászlóra emlékezem.
Bár hosszú ideje számtalan egészségügyi problémával küszködött, amelyekről gyakran beszélt tréfálkozva, eltávozása mégis mélyen megdöbbentett és megrendített. Valamiért úgy éreztem, Rá vigyáznak…
László egész életét kitöltötte a növények és szakmája szeretete: elég volt ehhez egyszer hallani, ahogyan például a különféle babokról, szín- és formagazdagságukról, felhasználásukról beszélt. Nem csak hatalmas tudása tükröződött ezekben a leírásokban, hanem érezni lehetett, hogy minden egyes változat jó ismerőse, régi barátja: szavaival szinte simogatta őket, és hallgatóságát azonnal magával ragadta a belőle áradó lelkesedés – hány embert indított el így pályáján?
Hozzájárult ehhez, hogy kevesen tudnák hozzá fogható választékossággal használni a magyar nyelvet – és nem csak azt! Lassan, megfontoltan, halk, szelíd hangon beszélt, amelyre nem lehetett nem odafigyelni.
László felismerte a tájfajták, régi fajták fontosságát, felbecsülhetetlen értékét, és teljes szakmai tevékenységét nagy elhivatottsággal ezek megőrzésére áldozta; dacolva a legnagyobb nehézségekkel, amelyeket nem ritkán az emberi butaság, pénzhajhászás, forráshiány okozott. Megőrzésükre egész életét tette fel. Rendkívüli türelmének, diplomáciai tehetségének, bölcsességének, saját egészségét sem kímélő kitartásának, és nem utolsósorban rendíthetetlen hitének köszönhetően sikerült az ország legfontosabb génbankját megmentenie a pusztulástól és hosszú távú működésének körülményeit megteremtenie.
Nem csupán igazgatója, vigyázó őre is volt az intézetnek: ki tudja hány estéjét, hétvégéjét szentelte ennek a feladatnak, hányszor járt körbe ellenőrizni, üvegházakat szellőztetni, amikor már mindenki pihent? Hányszor pótolta önzetlenül, a saját terhére azt, ami az intézet működéséhez hiányzott? A Márk Gergely féle rózsák a parkban is erre emlékeztetnek…
Neve nemzetközi berkekben is jól ismert, nagyra becsült. Nem akadt olyan konferencia, ahonnan ne küldtek volna szeretetteljes üdvözletet neki, ahol ne dicsérték, tisztelték volna – nem csak, mint szakembert, hanem mint embert is. Nem csoda, hogy ha az Intézetnek külföldi segítségre volt szüksége, mindig készséggel tettek eleget kérésének.
Embersége, emberi nagysága mindannyiunk elé példát állít. Szelíd bölcsessége, odafigyelése, türelme mindenkit megfogott. Sosem a rosszat, hanem mindenkiben a jót, az értéket, képességet nézte, és igyekezett azt támogatni. Még rosszakaróival szemben is rendkívüli méltósággal, megértéssel viseltetett, próbálta az indítékokat megérteni, és másokat is erre intett.
Különös helyzetben, mint idegen, kívülről jött, tapasztalatlan utódjelöltje ismertem meg Lászlót. Félelmekkel, aggályokkal voltam tele a fogadtatásommal és a rám váró feladatokkal kapcsolatban. Sohasem fogom elfelejteni azt a szelíd kedvességet, őszinte, nyílt, tekintetet, azt a hangot, amellyel fogadott. Az – egyáltalán nem magától értetődő – bizalmat, amelyet az első perctől fogva éreztem. A megértést, a türelmet. Bármilyen kérdéssel, bármikor fordulhattam Hozzá, nem csak munkaidőben: hívásaim elején tett bocsánatkérésemre mindig ez a válasz érkezett: “Szervusz Zsófi, nem zavarsz…”
Hálás vagyok azért a néhány évért, amelyben együtt dolgozhattam Vele, mindazért amit tanulhattam Tőle! Kedves László, szívből köszönöm!
“Ez az Úr kapuja, az igazak lépnek be rajta.”
Hiányozni fog a bölcsességed, tanácsod, útmutatásod, de hiszem, hogy Te már beléptél ezen a kapun.
Bócsó Renáta és Juhász Attila, a MAGHÁZ közösségi magcsere hálózat alapító tagjai, korábban az Intézetben dolgozott fiatal kollégák visszaemlékezése
Csak 5 év volt az életünkből, amit az Agrobotanikai Intézet munkatársaként töltöttünk mindketten laborvezetőként. Minden esetre a búcsúbeszéd megírása közben sok emlék jutott eszünkbe a múltból, számot vethettünk: Honnan is indultunk, és most hol tartunk.
Éppen egy helyi gyűjtésű szárazbab tájfajtát fejtettem ki, és gondolkodtam, milyen búcsúszó lenne a legalkalmasabb, amikor a fél éves kislányom odamászott hozzám, az edény szélébe belekapaszkodott, és lelkesen nyúlkált az edény alján lévő magtengerbe. Ahogy egyre nagyobb lendülettel próbált belemarkolni, látszott rajta az az emberben lévő ősi kötődés a magocskákhoz. Örülök, hogy ő ezt már ilyen fiatalon megélheti, és mi igyekszünk termékennyé alakítani az ő lelkét, hogy a magocskák később ki tudjanak csírázni benne.
A hála érzése kerített ekkor hatalmába.
Igen! Hálával tartozunk Dr Holly Lászlónak azért, hogy a tájfajták megőrzésével kapcsolatosan felfedett olyan jelentős összefüggéseket, melyek egy életre meghatározták feladatunkat, irányultságunkat, még ha nem is maradtunk az Intézet munkatársai.
Eszembe jutottak az Igazgató úrral töltött órák, amikor irodájában hosszúra nyúló beszélgetéseket folytattunk. Rövid kérdéseimre rengeteg élettapasztalat, meglátás jött válaszul, és én hallgattam. Bevallom, fiatal koromból adódóan nem mindig értettem a lényegét, csak azt éreztem, hogy valamire rá akar vezetni. Attilának is hasonló élményei voltak azzal a különbséggel, hogy ő tudott olvasni a sorok között, és mindig nagy tettrekészséggel vágott bele egy újabb kísérletbe az inspiráció hatására. A kíváncsiság, a megértés vágya hajtott engem is. Később igyekeztem Attilával együtt bemenni hozzá, hogy egy ”értő ember” segítségével jussak közelebb a megoldáshoz, mondanivalójának megértéséhez én is. Ezen az emléken tűnődve elmosolyodtam. És ezzel majdnem egy időben eszembe jutott a magvetőről szóló példabeszéde Jézusnak. Mely így hangzik:
Egyik nap Jézus kiment a házból és leült a tó partján. Nagy tömeg gyűlt köréje, ezért beszállt egy bárkába és leült, a tömeg pedig a parton maradt. Ekkor példabeszédekben sok mindenre tanította őket, mondván: "Íme, kiment a magvető vetni. Amint vetett, némely szem az útszélre esett. Jöttek az égi madarak és fölcsipegették. Más mag köves talajba hullott, ahol nem volt neki elég föld. Gyorsan kikelt, mert nem volt mélyen a földben. Amikor azonban forrón tűzött a nap, elszáradt, mert nem volt gyökere. Ismét más szúrós bogáncsok közé esett. Amikor a bogáncsok felnőttek, elfojtották. A többi jó földbe hullott s termést hozott, az egyik százszorosat, a másik hatvanszorosat, a harmadik meg harmincszorosat. Akinek füle van, hallja meg!"
Igen! Dr. Holly László egy magvető volt, aki elkötelezetten szerette a munkáját, látta a benne rejlő értékeket, és ezt a fiataloknak is próbálta átadni. De nem mindenki hallotta ki mondandójából az üzenetet, és nem mindenki választotta a helyes utat.
Igazgatói székében ülve nem mindig volt lehetősége kutatói munkát végezni, amit annyira szeretett. Vezetőként áldozatot kellett hoznia az Agrobotanikai Intézetért, a tájfajták megőrzéséért a nehéz időszakokban. Talán áldozatkészségére utal vezetéknevének jelentése is, hiszen Holly angolul nem más, mint krisztustövis. És mint egy viharba került hajó kapitánya, ki felelősséggel tartozott emberei sorsáért, mindvégig kitartott a vihar alatt. Majd mikor partot értek, és lába újból termékeny talajra lépett, egyből szeme csillogása azt tükrözte, itt a lehetőség a magvetésre.
Az ősi kapcsolat ember és mag között mindenkiben jelen van. Holly László, mint magvető mindenkinek adott magvas gondolatokat ennek felelevenítésére. Tegyünk hát érte, hogy munkája és áldozata ne legyen hiábavaló!
E megemlékezés során próbáljuk átélni, átérezni mindannyian a bennünk élő szikrát és az ezzel kapcsolatos körfolyamatot. Segítségül hívjuk Tolcsvay László: Magyar Mise című művének részletét. (Ismételjük el háromszor:)
Földből a magba,
magból a szárba,
szárból a virágba,
virágból kalászba,
kalászból kenyérbe,
kenyérből testembe,
testemből lelkembe,
lelkemből lelkedbe
fény tűz lángol, parázson táncol,
fény tűz lángol, parázson táncol,
Föld felett nap kél,
nap után hold kél,
földről az égbe,
mennyből a földre.
idehozom, odaadom,
idehozom odaadom.
Tisztelettel és hálával búcsúzunk most Dr Holly Lászlótól. Megőrizzük emlékezetünkben! Szeretnénk megköszönni neki mindazt, amit adott nekünk. Elvetett magjait tovább neveljük, hogy életerős növények fejlődhessenek belőlük, melyek képesek termést és magokat érlelni. Ezeket próbáljuk mi is tovább adni, így biztosítva az élet körforgását.
Talán ennek tudatában könnyebb elfogadni távozását e földi létből:
Itt van az életem, eléd hozom! Testem és vérem feláldozom!
Válasz:
Új szövetségre a lelked talál, áldozatod megváltás, nem halál!
Lechner Judit kertészmérnök, az Öko-forrás Alapítvány alapítótagja
Van egy nagyon erős emlékem Róla. Amikor Sólyom László meghívott több biogazdát egy ebédre, mindketten ott voltunk, éppen nagy veszedelem fenyegette az Intézetet.
Még aznap délután készült oda is az egész delegáció, és abban reménykedett, hogy akkor érnek oda, amikor a fasorban a naplemente idején a madarak a legszebben énekelnek... ugyanakkor sokan kérdezgették szörnyülködve, hogy mi lesz, ha széthordják a génbankot?
Azt mondta, hogy ő már mindent elkövetett, ami szakmailag és emberileg lehetséges, ettől kezdve nem aggodalmaskodik, Isten kezébe helyezte a döntést, és nyugodtan várja a fejleményeket.
Lehet, hogy nem szó szerint idéztem, de mélyen megmaradt bennem ez a megdöbbentő hitvallás.
Ő bizonyára békében nyugszik majd!
